A kétértelműség latin gyökerekből ered, amelyeket az "amb" alkot, ami azt jelenti, hogy "egyik és másik oldalon" vagy "mindkét oldalon", plusz az "agere" gyök, ami azt jelenti, hogy "cselekedni" vagy "továbbvinni", és a "minőségre" utaló "apu" utótag. Amikor a kétértelműségről beszélünk , akkor olyan helyzetre utal, amelyben a feldolgozott információt különböző módon vagy módon lehet értelmezni vagy megérteni. Más szóval, a kétértelműség akkor értendő, ha egy mondat vagy szó különböző jelentésekre vagy értelmezésekre utalhat. Ez a szó is szinonimája a bizonytalanságnak, a kétségnek vagy a habozásnak.
A nyelvtanban a kétértelműségnek több típusa van, vagy amfibológiának is nevezik, ezek között szerepel: a szóban vagy kifejezésben létező lexikai kétértelműség, itt a kétértelműség akkor következik be, amikor egy szónak több jelentése vagy felhasználása van; Amint egy szótárban megtalálható, ezt a fajta kétértelműséget poliszémiának is nevezik. Egy másik típus a szintaktika, amely akkor fordul elő, amikor egy összetett mondatot vagy kifejezést különböző módon lehet elemezni. Ezért a fonetikus kétértelműség akkor fordul elő, amikor beszélünk; és amikor kimondják, a mondatok sokkal több kétértelműséget tartalmazhatnak. Végül itt van a szemantikai kétértelműség amely akkor jelenik meg, ha egy fogalomnak vagy szónak homályos jelentése vagy meghatározása van, informális vagy általános használat alapján.
Nyelvtanban a kétértelműség elkerülhető olyan módszerek sorozatával, mint például a kiegészítés, a lexikai kétértelműségekben, ahol azokat nem oldja meg egy kontextus, kiegészítéssel egészíthetjük ki, hogy tisztázzuk, milyen konkrét jelentést mondanak. Egy másik módszer az írásjelek, itt vesszővel lehet elválasztani az elemeket annak érdekében, hogy lehatároljuk, mire utal a kontextus. A szavak megváltoztatása és hozzáadása, a hangsúly és az építés megváltoztatása szintén elkerülheti a kifejezés vagy mondat kétértelműségét, már ami a nyelvtant illeti.
