Az egzisztencializmus egy filozófiai mozgalom, amely a 19. és 20. század között keletkezett. Ez az áram az emberi állapot, az érzelmek, az egyéni elkötelezettség és a szabadság tanulmányozására összpontosított. Az egzisztencializmus helyreállította az embert egyéni szerepében, a filozófiai reflexió közepére helyezte, és megkülönböztette őt független és teljesen öntudatos lényként.
Ezen elmélet legkiválóbb jellemzői a következők:
Fókuszában az ember saját létezése, lénye és az ember problémáinak megoldásainak keresése áll. Az ok nem az egyetlen, amely megmutatja a valóságot, még a legalapvetőbb érzések, például a frusztráció és a gyötrelem is képesek megmutatni. Ebben a filozófiában hangsúlyos a pesszimizmus. A markáns pesszimizmus ellenére azonban az egzisztencializmus felfogja, hogy csak az ember létezik, és csak ő képes (még a pesszimizmuson belül is) megtalálni a pozitivizmust és felfogni a saját lényegét. Az ember szabad, és egyedül ő teremti meg a világát.
Az egzisztencializmus népszerűsége a második világháború után merül fel, mint a gondolkodás megkönnyebbülése és az értékek elvesztése, amelyet ez a konfliktus maga mögött hagyott.
Az egzisztencialista gondolkodásmódnak három iskolája van: az ateista egzisztencializmus, az agnosztikus egzisztencializmus és a keresztény egzisztencializmus.
Az ateista egzisztencializmus alapelve az összes anyagtalan, metafizikai vagy vallási hit elutasítása. Ezen áramlat szerint az emberi természet nem létezik, mert nincs Isten, aki létrehozza; az ember az, aki önmagát létének érzékeli, és ő az egyetlen, aki meghatározza, hogy mi akar lenni. Ennek az iskolának a legkiválóbb képviselői: Jean Paul Sartre és Albert Camus.
A keresztény egzisztencializmus megkülönböztethető azzal, hogy felveti a vallási szakasz lehetőségét, mint az üdvösség hipotézisét; ez az iskola olyan vallási alapokhoz folyamodik, mint az eredeti bűn, az ártatlanság elvesztése stb. A metafizikai elv meghatározása, mint a férfiak konkrét valószínűsége. Egy másik jellemző vonás az az állítás, hogy a legmagasabb jó, amelyet minden ember megtalálhat, a saját hivatása. Legfontosabb képviselői között voltak: Gabriel Marcel és Soren Aabye Kierkegaard.
Az agnosztikus egzisztencializmus megfigyeléseken és tapasztalatokon alapult. Ez a tan a vallást az emberi kultúra és történelem fontos elemének tekinti, ugyanúgy, mint nem cáfolja Isten létét, ugyanakkor úgy véli, hogy ez valami, amit nem lehet bizonyítani vagy bizonyítani. Legnagyobb képviselői a következők voltak: Martin Heidegger és Albert Camus.
