Az ekloga egy subgenre líra, költői központi témája a szerelem, amelyet az jellemez, bemutatott párbeszéd formájában, mint egy darab a színház, hanem egy egyszeri aktus. Ennek az irodalmi kompozíciónak a hagyomány szerint tolmácsai voltak azok a pásztorok, akik mesélnek szerelmeikről és az életükről az országban.
Az eclogue-ban az elmesélt történetek rövidek, ezért nem szükséges jelmezeket vagy beállításokat megváltoztatni (mint a hagyományos darabokban). A kontextus, ahol zajlik, a paradicsomi megjelenés területe, és ahol a zene fontos szerepet játszik az egyes párbeszédek irányelveinek és időpontjainak megjelölésében.
Bár igaz, hogy az eclogues legtöbbször párbeszéd formájában jelenik meg, pasztorális monológként is bemutatható.
Az eklogák a Kr. E. Századból származnak, azonban az akkori eklogák egyáltalán nem hasonlítanak a most ismertekhez, mert az idők folyamán módosultak és frissültek. Az egyik első eclogue a Római Birodalom idején jött létre, egyikük Theocritus "idillje" volt, aki szenvedélyesen verset és kultúrát vall; e szerző minden versének mindig volt lelkipásztori jellege.
Ebből a nagyszerű íróból, aki híres a lelkipásztori énekek iránt, Virgilio kel ki, aki mindig csodálatot érzett az alexandriai költők iránt, mint például Theocritus. Emiatt Virgilio elkezdte létrehozni bukolikus, úgynevezett eclogue-ját, amelyben önéletrajzi elemeket adott hozzá, és minden lelkésztől kapott egy képzeletbeli karaktert, amely reális karaktert rejtett magában.
A kasztíliai irodalomban ennek a műfajnak a kitüntetői a következők voltak: Lucas Fernández, Garcilaso de la Vega, Juan de la Enzina. A legkiemelkedőbb azonban Garcilaso de la Vega volt, mivel eclogjai felejthetetlen versekben remek mintát adtak e műfajról.
Íme egy minta Garcilaso de la Vega munkáiból:
