A Harakiri egy japán kifejezés, amelyet egyfajta öngyilkossági rituálé meghatározására használnak, amely kibelezésből állt. Ez a gyakorlat nagyon gyakori volt a szamurájok körében, akik inkább saját kezűleg haltak meg, mielőtt gyalázatos életet éltek volna. Eredetileg azonban ez a rituálé csak a nemesek számára készült, majd kiterjesztették az összes társadalmi osztályra.
A harakiri szót nem használták gyakran, mivel Japánban ezt a szót vulgárisnak tartották. A helyes szó e szertartás meghatározásához a " seppuku " volt.
Harakiri jelentése "hasvágás", és ez egy szertartás kezdődött a feudális Japánban, amikor szamurájok és nemes harcosok hajtották végre, hogy elkerüljék azt a becstelenséget, hogy ellenségeik elfogják és megkínozzák őket. Aztán ez a gyakorlat idővel a kivégzés eszközévé vált, amelyen keresztül a császár üzenetet küldött minden nemesnek, közölve, hogy halála a birodalom érdekében szükséges.
A kötelező harakirisek sok esetben a hivatalos üzenetet vagy kommunikációt nagyon jól díszített tőr kísérte, amelyet öngyilkosság eszközeként kellett felhasználni. A szertartás abból állt, hogy egy fehér kimonóba öltözött bűnös vagy vétkes állt térdre állva, derekáig feltárva mellkasát, kezét rizspapírlapokkal borítva (ezzel elkerülhető volt a kezének vérrel való festése), mivel becstelennek tartották), majd folytassa a tőr hasba vetését. A tőrt a bal oldalba ágyazták, és jobbra vágták, majd visszatértek a középpontba, és függőlegesen bevágták a szegycsontot, felfedve annak zsigereit. Fontos megjegyezni, hogy az öngyilkosság elkövetése előtt aa sértő alany vesz némi szakét (japán ital), és egyfajta búcsúverset ír.
Ennek a rituálénak az egyik jellemzője, hogy gyakorlása kizárólag férfiaknak szólt. Ha egy nő elvette a saját életét, azt nem harakirinek, hanem egyszerű öngyilkosságnak (japánul jigai) tekintették.
Az öngyilkosságnak ezt a formáját 1868-ban megszüntették.
