A nyelvtan területén belüli morféma az a minimális egység, amelynek grammatikai jelentése van, amelyek között meg lehet nevezni: nem, igen, a stb. Tehát a morfémát olyan függő monémaként kell érteni, amely viszont kifejezhet jelentést. A morfémát egy lexémához kell csatolni, hogy módosítható legyen, és a szónak jelentése legyen.
Azt is mondhatnánk, hogy a morféma a változó része egy szó, amelynek tagjai, a nyelvtani pont a nézet, a morfémák és lexémák. A morféma adja meg a nyelvtani értéket, és mindig társul a lexémához, amelynek szemantikai értéke van. A morféma és a lexéma egyaránt felosztható fonémákra, a fonológia minimális egységeire, amelyeknek nincs jelentése (sem nyelvtani, sem szemantikai).
Gyakran beszélnek arról, hogy melyek a nyelvtani morfémák. Ezek létrehozhatók, amelyek két nagy csoportra oszthatók. Tehát különösen a következőket találjuk:
- Nemi morfémák. Ők azok, akik, amint a nevük is jelzi, segítenek megtudni, hogy az előttünk álló szó férfias vagy nőies-e.
- Száma morfémák. Esetükben az segít, hogy megtudjuk, hogy egy szó egyes vagy többes szám.
Az utótagok és előtagok használata az, ami megismeri a szavak belső szerkezetét vagy a morfológiát. A morfológiát tanulmányozó tudományág a nyelvészet. Következésképpen a morfémák ismeretének a morfológián belül kell elhelyezkednie. A morfológia szó szerint "szavak formáját" jelenti. Ez azt jelenti, hogy a morfológia tanulmányozásának tárgya a szó, vagyis annak belső szerkezete és az azt érintő változatok.
Például a gyermekek szóban a lexéma „niñ”, míg az „o” azt mondja nekünk, hogy férfias, az „s” pedig azt jelzi, hogy többes számú „;” Vagy az "és" s "morfémák. A verbális végződések személyük, módjuk, idejük és számuk meghatározására szolgálnak.
A morfémák közül több típust lehet megkülönböztetni a szóhoz való kapcsolódásuk alapján:
- Független morfémák vagy klitorikus morfémák azok, amelyek elfogadják a lexéma tekintetében bizonyos fonológiai függetlenséget (például elöljárók, kötőszók és meghatározók).
- A függő morfémák vagy összekapcsolt morfémák viszont mindig összekapcsolódnak egy másik monémával, hogy teljes legyen jelentésük. A függő morfémáknak két altípusa van: származékok (amelyek árnyalatokat adnak a jelentésnek és különböző szemantikai mezőkben hatnak) és az inflexiók (baleseteket és nyelvtani kapcsolatokat jelölnek).
- A származtatástól függő morfémák viszont osztályozhatók előtagokba (a lexémához vannak ragasztva), infixumokhoz (szemantikai tartalmuk nincs) vagy utótagokba (a lexémába tolódnak).
- Végül a szabad morfémák azok, amelyek önálló szavakként jelenhetnek meg. Például: fény, tenger, béke, virág, nap.
