A 20. század elején a költészet sokféle áramlaton keresztül újjáéledt. Közülük érdemes kiemelni a 27-es generációt, a modernizmust és az avantgárd költészetet annak különböző megnyilvánulásaiban (szürrealizmus, futurizmus, dadaizmus, ultraizmus). A költői alkotás forradalma Latin-Amerikában is lezajlott, és a posztumizmus annak a történelmi pillanatnak az egyik legeredetibb áramlata volt.
A posztumizmus olyan irodalmi mozgalom, amelyben a rímet elhagyják, a ritmus rendezetlen, és az ötleteket akkor fejezik ki, amikor az író fejében előfordulnak. Meghatározható egyszerű, őszinte és nem túlságosan elragadott kommunikációként. Ez a mozgalom a feljelentés és az amerikai megszállás társadalmi szemrehányásának fegyvere.
A posztumisták összegyűltek Domingo Moreno Jimenes körül, és ötleteiket az „El Día Estético” magazinban tették közzé.
A mozgalom legfontosabb szereplője Moreno Jiménez. Ez 1894-ben született Santo Domingóban. Nagyon fiatalon kezdett tanítani, kétszer (1918 és 1926) lett a Sabaneta Graduate School (Santiago Rodríguez) igazgatója és a San Pedro de Macorís Normal School tanára. Ő irányította az Osvaldo Bazil Költészeti Intézetet (1950-1970) is, amelyet San Cristóbal felkérésére alapított Rafael Leónidas Trujillo Molina diktátor. Ez a szabadverses költő fő műve, több mint ötven címmel rendelkezik, ezek közül néhány: „Ígéretek”, „Reintegrálódott lánya versei”, „Öreg halottam” és „Szavak a vízben”.
Sus comienzos revelan un énfasis marcadamente modernista, aunque siempre ajeno al deslumbramiento verbal. Sus primeros versos fueron publicados en las revistas Páginas, Renacimiento y Letras.
