A szonett egy lírai költői kompozíció, amely Olaszországban, a 13. században jelent meg Giacomo Lentino által. A világ egyik legfejlettebb és legelterjedtebb kompozíciója, amelyet a különböző szerzők nagyon jól használtak, és az évek során érvényben maradtak.
A hagyományos spanyol szonett tizennégy hendecasyllab versből áll, négy szakaszban elosztva: két kvartett és két hármas mássalhangzó rímekkel. Az első kvartettben felvetődik a szonettben kezelendő téma, a vers többi részében pedig kibővül és tükröződik rajta, azonban ez a szabály nem kizárólagos.
Eredetileg a szonett struktúrája egy bevezetés, egy fejlesztés és egy következtetés volt; ez szerkezet is módosult az eltelt idő és a természet a szonett szorult csak a költészet azonos ritmikus munka.
Fontos megjegyezni, hogy ennek az irodalmi műfajnak a par excellence vezető alakja Arezzo Francesco Petrarca olasz szonettaművész volt, akinek sikerült ezt a stílust a kontinens más részeire is eljuttatnia, befolyásolva a nagy szerzőket, különösen a spanyol költőket. Petrarca a "canzoniere" című könyv szerzője, amely a szonettet a romantika legtisztább megnyilvánulási formájává változtatta.
Az alexandriai szonett a szonett egyik változata, amelyet a híres költő, Rubén Darío vezetett be spanyolba. A modernista versekben általánosan használt, azzal jellemezve, hogy a hagyományos szonett hendekaszótagjait tizennégy szótagból álló alexandriai versek váltják fel, két hemistikára osztva (verset kettéosztva intonációs szünettel).
