A teocentrizmust a középkorban keletkezett filozófiai és vallási doktrínának nevezik, ahol megerősítették, hogy Isten áll az élet középpontjában, irányítja az összes alkotó szempontot. Gyakori szó szerint azt mondták, hogy a világegyetemet kizárólag Isten irányítja, ezért az emberi tevékenység iránya tőle függ. Ebben a korban általános volt, hogy az emberek arra törekedtek, hogy "Isten akaratát beteljesítsék", megpróbálva kizárni életükből a bűnt, és követik az istenség kifejezett követelményeit, amelyek jelen vannak a szent írásokban.
Ez a szó három görög gyökér egyesüléséből származik, mint például a "theos", az "Isten", "kentron" vagy "center" és "-ism" fordítású szó, amely utótag annak tisztázására szolgál, hogy ez egy tan; összességében tehát "a tan veszi Istent középpontjába". Ez a filozófia hosszú ideig aktív volt, csakúgy, mint a középkor, és magában foglalta a közönséges plébános életének különféle aspektusait. Nemcsak a családi, gazdasági és társadalmi dinamikában volt jelen, hanem a tudományban, a tudományos értelemben, a kritikai gondolkodásban is. Úgy gondolták, hogy az isteni vagy misztikus akarat magyarázza minden előforduló ismeretlen jelenséget, például katasztrófákat vagy járványokat nagy jelentőségű.
Ezt a katolikus uralkodók vetették ki a reneszánsz beköszöntéig, amikor az az elképzelés, hogy Isten csak egy az élet sok szereplője közül. Ebben az időszakban zajlott az antropocentrizmus is, amely mindenekelőtt az emberi lényt részesíti előnyben.
