A Hegedű szó az olasz hegedű szóból származik, a brácsa vagy a brácsa kicsinyítője. A hegedű húros hangszer, családjának legkisebb, majd a brácsa, a cselló és a nagybőgő következik.
A hegedű alakja a 16. század óta változó , egy rezonancia dobozból áll, amely két, „f” alakú nyílással rendelkezik a hang kiterjesztése érdekében, egy tömör fa fogantyúval a dobozban, és négy bélhúrral ill. huzalból vagy menetes négy csap körül, amelyek a fogantyú végén szabályozzák feszültségét, következésképpen hangszínének pontosságát.
A hegedűt úgy játszják, hogy a vállára támasztják a húrokat, és az állával tartják. A húrok kézi meghúzásával a hegedűművész csökkenti a húr rezgéshosszát, így nagyon változatos hangtartományt ér el.
Hang azonban nem érzékelhető, ha a játékos másik keze, lószőr íjjal, nem dörzsöli végtelenül a húrokat. Az, hogy a hangerő erős vagy halk, az ív nyomásától függ, erős vagy könnyű.
A hegedülés komoly technikai nehézségeket okoz, de a készség megszerzése után semmi sem felel meg a mélységének vagy a rezonancia minőségének. Szenvedélyes arckifejezése kiemelkedő helyet biztosít neki minden szimfonikus összeállításban. Valójában, ha nem találták volna fel a hegedűt, zenekarok nem léteznének, és a zenekar tagjainak csaknem fele hegedűs.
Az első hegedűt a 16. század közepén, az olaszországi Cremonában építette Andrea Amati, a leghíresebb kézműves iskola alapítója, különösen a húros hangszerek gyártása terén. Az Amati két hallgatójának, Guiseppe Guarnierinek és Antonio Stradivarinak sikerült tovább tökéletesítenie a hegedű hangját, és ezáltal az építkezés minőségében felülmúlni tanárukat.
A 17. század elején ez a hangszer operákban való használatával növelte presztízsét. Később alapvető szerepe volt a zenekarokban, szinte minden zeneszerző hegedűre írt zenét, például Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Johannes Brahms.
