A Forer-effektus egy olyan megfigyelésre vagy tanulmányra utal, amelyet egy személyen végeznek, amikor elfogadja a magáról szóló állítást, mivel úgy gondolják, hogy megbízható forrásból származik, vagyis a személyes érvényesítés megtévesztése, maguknak elfogadva minden olyan információt, amely bármely alanyra irányulhat.
A forer effektus megalkotójának neve Bertram R. Forer pszichológus, aki egy kísérlet során rájött, hogy sokan elfogadják a valóságnak tűnő személyes leírásokat. Például személyiségteszteken.
Ezt a kísérletet 1948-ban hajtották végre, és abból állt, hogy mintát vettek a diákokból, és személyiségtesztet alkalmaztak rájuk, majd az értékelés végeredményeként megadtak nekik egy állításlistát, felkérve őket, hogy elemezzék az említett eredményeket, hogy igazolják-e vagy sem. Amit a hallgatók soha nem képzeltek, az az volt, hogy mindannyian azonos eredményt értek el. Mindegyik választ 0-tól 5-ig terjedő skálán értékeltük, az 5 volt a legmagasabb pontszám. A kísérlet azt mutatta, hogy az osztály értékelése 4,26 volt, ezzel bizonyítva, hogy mindegyikük helyesnek tartotta azt, amit ott mondott, és hogy amit mondtak, az valóban meghatározta személyiségüket.
Azóta ezt a tanulmányt sokszor elvégezték, és az eredmény mindig ugyanaz.
Ezen értékelés alkalmazásakor két fontos elemet kell szem előtt tartani: hogy a benyújtott adatok vagy specifikációk alapvetőek és értékesek, intenzíven végrehajtják a pozitív és negatív jellemzők közötti meglévő arányt. A második elem az, hogy az egyénnek hinnie kell a tanulmányt végző személyben.
Nagyon fontos, hogy az embereket ne ragadják el az úgynevezett áltudományok (például a tarotolvasás) vagy a magazinokban megjelenő tesztek, ahol arra gondolják őket, hogy az ott megjelenő eredmények meghatározzák az azt végrehajtó személyiségét. A tanácsadásra vagy segítségre szoruló személy számára a legjobb, ha szakemberhez fordul, azaz erre kiképzett terapeutához vagy pszichológushoz.
